Egykor az egész ország rajongott a füttyéért, most ő aggódik a következő nemzedék hallásáért – interjú Hacki Tamással
A hangember – ha nem lenne negatív felhangja ennek a kifejezésnek, tökéletesen le lehetne írni vele Hacki Tamást, aki a 60-as, 70-es években sajátos fütyülésével kápráztatta el a világot, később tudósként a hang természetét tanulmányozta, orvosként pedig a hangképző- és hallásbetegségben szenvedőket gyógyította. Úgy véli, sürgősen lépni kell, mert súlyos halláskárosult lehet pár év múlva a fél ország. Interjú.
Ma már az Y és Z generációból szinte senki, de az X generációból is csak elvétve tudják néhányan, ki az a Hacki Tamás. Pedig egy időben valóságos sztár volt Magyarországon. Sajátos technikájú fütyülésével nemcsak az első Ki mit tud?-ot nyerte meg 1962-ben, kalandos körülmények között (erről később), hanem bejárta az ország és világ koncerttermeit, számos lemezt, tévé- és rádiófelvételt készített, hatalmas rajongótábora volt. A zenei karrierje mellett neves fül-orr-gégész professzor lett, sokáig Németországban gyógyított és tanított, egyre ritkábban lépett fel, és bár időnként hazajárt, igazából csak nyugdíjazása után költözött vissza Budapestre.
Itthon ma is több helyen rendel és tanít, sőt az Akadémia tagja lett. Az idei hang világnapja egyik rendezvényén pedig igen aggasztó képet vizionált a mai gyerekek halláskárosodásáról. Erről is kérdeztük, de nem hagyhattuk ki, hogy meséljen a különös karrierjéről.
Pasaréti otthonába invitált meg minket a fotós kollégával. A falakon néhány egykori koncertplakát, fényképek a világ minden tájáról. Dolgozószobájában a súlyos orvosi könyveket tartó polc és a számítógép-állomás mellett több hangszer is fellelhető. A kertre néző szoba világos és csendes.
Ebben a csendben beszélgetünk a hangról, elsőként a számára hírnevet szerző füttyhangról.
„A gyerekek többsége tud fütyülni, a fogai között, esetleg az ujjai segítségével vagy bárhogy. Én már ötéves koromban megtanultam füttyhangot képezni, és mivel muzikális gyerek voltam, hamarosan kifejlesztettem egy sajátos, nyitott ajkú technikát. Tulajdonképpen hangszert csináltam a füttyhangomból, amivel megpróbáltam visszaadni a rádióban hallott slágereket és mozgalmi dalokat, operarészleteket” – emlékszik vissza a kezdetekre a most 80 éves füttyművészprofesszor.
Mint mondja, ahogy az énekeseknek, neki is vigyáznia kellett mindig a „hangszerére”, mert lehettek azért vele problémák, hasonlóan egy énekes gondjaihoz. „De nagy előnye volt, hogy nem kellett cipelni, és nem került egy fityingbe sem” – teszi hozzá nevetve.
1962-ben 18 éves volt (akkor érettségizett), amikor a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) és a Magyar Televízió meghirdette az első Ki mit tud? vetélkedőt, amire jelentkezett, és csont nélkül be is fütyülte magát a döntőbe (a János vitézből a Furulyadalt, valamint Nádas Gábor szerzeményét, a Madárkeringőt adta elő). Az Egyéb kategóriába sorolták, hiszen nem egy megszokott zenei produkció volt az övé, de máshova nem illett be. Végül a zsűri a második helyre sorolta. Mivel közben a nézők kedvence lett (akkoriban az egyetlen televízióban feltűnt előadóknak, színészeknek óriási ismertségük volt), nem tetszett nekik a második helyezés. Százával írták a leveleket a televíziónak, a KISZ-nek, hogy micsoda igazságtalanság, „miért nem hagyják a tehetséges magyar gyerekeket nyerni”. (Mondjuk, ennek nem sok értelme volt, hiszen a többiek is tehetséges magyar gyerekek voltak, nyilván.)
„Lehet, hogy egyfajta szelep volt ez az egész, sok elégedetlenség volt az országban, és az én ügyemben ki is tudták ezt nyilvánítani az emberek” – véli most utólag Hacki. De az biztos, hogy a nagy nyomás miatt még egy főelvtárs interpellációt is benyújtott a parlamentnek Hacki Tamás helyezéséről.
„Végül behívtak a híradóba, és élő adásban közölték velem, hogy megváltoztatják a döntést, mégiscsak első díjat kapok. Így aztán jutalomból nem Csehszlovákiába, hanem Finnországba mehettem, a helsinki Világifjúsági Találkozóra.” (Ez nagy dolog volt a 60-as évek elején, ha máshonnan nem, a Csinibaba című filmből jól tudjuk: ott is az a fő kérdés, hogy Helsinki az már vajon Nyugat?) Művészekkel és pártfunkcikkal teli népes magyar delegáció utazott ki a VIT-re hazánkat képviselni. Annyira népes, hogy az ifjú Hacki Tamásnak már nem is jutott hely a repülőgépen.
„Így én a Szovjetunión keresztül, háromnapos vonatúton jutottam ki, különböző KISZ-vezetőkkel és egyéb látogatókkal. Nagyon mókás volt. Helsinkiben és más finn városokban is felléptem, komoly sikerem volt, még a finn elnök is személyesen gratulált nekem. Mindez pont az érettségim évében volt, emlékszem, az ottani magyar szálláson kaptam a szüleimtől a táviratot, hogy felvettek az orvosegyetemre.”
Innentől, ahogy mondja, „nagyon izgalmas, de nagyon munkás” időszak következett. Nem volt könnyű ugyanis úgy teljesíteni az orvosi egyetemen, hogy „közben a lelkemet egy egészen más dolog, a zenélés töltötte ki”.
Bár kinyílt előtte a világ, a hidegháború idején nem mindig sikerült elintézni a megfelelő vízumokat. A katonai behívója idejére esett például egy meghívása a párizsi Olympia Színházba a Gilbert Bécaud Show-ra, de a Művelődésügyi Minisztériumban Biszku Béláné honvédségi összekötő elutasította az engedélye kiadását, mondván, hogy Hacki katonai szolgálatára szüksége van a hazának. Már katona volt, amikor a montreux-i nemzetközi dzsesszfesztiválra hívták meg a zenekarával, ehhez a Honvédelmi Minisztériumból kellett speciális engedély – ezt viszont valahogy sikerült beszereznie (igaz, az ercsi laktanyában alapos fejtágításba részesítette a politikai tiszt a nyugati veszélyekről). Bürokratikus akadályokat igen, kifejezetten politikai jellegű akadályt nem éreztek soha, szemben a szöveges műfajokat képviselő kollégáikkal.
Hacki azt mondja, a sikeréhez a különleges füttytechnikája mellett („a furulya vagy más kellemes fúvós hangszer hangjára emlékeztető hangot tudtam kiadni, ráadásul a nyitott ajaktartás miatt, más-más hangszíneket, amitől beszélősebbek, jobban élnek a hangok, plusz egy érdekes hangváltási technikát is kitaláltam”) az is közrejátszott, hogy nem slágereket, hanem komolyabb darabokat, klasszikus vagy félklasszikus zenedarabokat adott elő tánczenei vagy jazzritmusokkal áthangszerelve. Mint mondja, szinte szemtelenül újszerű volt ez a zene, amit játszottak.
Pedig a fütyülés tulajdonképpen eléggé komolytalannak tűnt akkoriban (és tűnik sokak számára ma is). És ennek ellenére aratott a világon mindenütt – Japántól Ausztráliáig, Európától Amerikáig –, kisebb helyeken és a legnagyobb koncerttermekben is hatalmas sikereket zenekarával, az Ex Antiquisszel. A műfaj hagyományosan lesajnált megítélését most is megerősíti, ő már csak tudja, hiszen élete egy későbbi szakaszában feldolgozta a fütty kultúrtörténetét.
„A polgári időben a fütty abszolút lenézett hangképzési metódus volt, nyilván azért, mert fütyülni mindenki tud. »A suszterinas fütyül« – ezt tartották. Voltak olyan mondások már a középkorban, hogy »Annak a nőnek, aki fütyül, szakálla nő, vagy nem szűz«, »Ha az ember éjszaka, háztetőn fütyül, akkor az ördögöt hívja«. A görögök idején pedig a fuvolahangnak és a füttyhangnak is valamiféle varázserőt tulajdonítottak, az állatokat vagy akár a gonoszt is elő tudták vele csalogatni. Bár volt egy-két virtuóz füttyművész a világon, de semmiképp nem számított elegáns műfajnak. Nem illett fütyülni az iskolában, nem illett a színházban, a templomban, az utcán. Én pedig nem sokkal később fütyültem templomokban, kastélyokban, fesztiválokon, operában, iskolákban.”
Hacki a zenei karrierje mellett végezte el az orvosi egyetemet, ahol fül-orr-gégésznek szakosodott – nyilván nem véletlenül.
„Tudatosodott bennem, hogy a hangképző szervekhez különleges kapcsolatom van, hiszen érzem őket, ismerem őket. A hallás is kapcsolódik a zenéhez. Természetes módon alakult ki bennem az érdeklődés a fül-orr-gégészet iránt. Ezen belül később rátaláltam a foniátriára, amely a hangképzés betegségeivel, az artikuláció, a beszéd betegségeivel foglalkozik, és újabb időkben a nyeléssel is. A garat, a gége és a szájüreg a hangképzésben, a beszédben és a nyelésben is részt vesznek” – magyarázza.
Épp, amikor az orvosi karrierjéről kezdjük faggatni, megcsörren a telefonja. Az asszisztense keresi a Semmelweis Egyetemről (hiszen mind a mai napig, nyugdíjasként is praktizál Budapesten). „Jól van? Hallom a hangján, hogy beteg” – demonstrálja spontán, hogy nagyon sok betegséget felismer hallásból. „Ez amolyan szakmai ártalom. Minden hangba belehallok sok mindent. Néha egész mókás dolgok jönnek így ki” – mondja nevetve.
Mintegy tizenöt év budapesti kórházi gyakorlat után 1983–84-ben Németországban volt vendégorvos, foniátriai klinikákon. 1986-ban pedig már munkavállalóként először Hannoverbe került, és miután ott habilitált, Regensburgban már professzorként, az egyetemi klinikán dolgozott, továbbá foniátriai rehabilitációs osztályt, illetve logopédiai tanintézet alapított. Ezek a területek, mint mondja, egyre fontosabbá válnak.
„Amikor az ember ott áll, és nem tud kommunikálni, nem jön ki hang a száján, vagy csak nagyon rekedten, vagy csak nagyon halkan, az iszonyú kín. Ezek okai nagyon sokrétűek lehetnek. Nemcsak az akut gyulladások, megfázás és hasonló, nemcsak a cigarettázás miatti krónikus gyulladás, hanem neurológiai betegségek, daganatos elváltozások is vezethetnek súlyos hangképzési zavarhoz vagy artikulációs és beszédzavarhoz.”
Az utóbbi 30-40 évben különösen megugrott a nyelési betegségek száma, és ezzel párhuzamosan a nyelési betegséggel foglalkozók aktivitása is. Hacki szerint ennek az az oka, hogy ma már az orvostudomány megmenti a baleseteseket, az agyvérzéses és daganatos betegeket, a koraszülötteket, tehát súlyos betegeket hoz vissza az életbe.
„Igen ám, de ezeknek a betegeknek számos funkciózavaruk marad. Például, ha valakinek gégetumora van, annak egy részét eltávolítják, marad egy csonka gége. A beteg él, de nem tud nyelni. A foniátria és más tudományok megpróbálják a nyelést olyan állapotba hozni, hogy az illetőnek ne legyen szüksége szondára. Az utóbbi időben ugyanis a csövön át táplálás lett a megoldás. De ez egy kényszermegoldás. Azt, hogy az idős emberek jó része tüdőgyulladásban hal meg, régen tudjuk, de azt sokan nem tudják, hogy ennek az egyik oka a krónikus, rendszeres félrenyelés.”
Miután nyugdíjba ment, hazaköltözött, és Budapesten is hasznosítja a tapasztalatait. Indított foniátriai rendelést a Semmelweis Egyetem Fül-Orr-Gége Klinikáján és a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnál, alapított egy tanszéket a Semmelweis Egyetemen, ahol hang-, beszéd- és nyelésterapeutákat képeznek.
Az utóbbi időben pedig a gyerekek halláskárosodása ellen is próbál küzdeni.
„A felnőttek esetén a munkavédelmi előírásokban van hallásvédelem, van bizonyos hangerőig környezeti szabályozás, de szabadidős szabályozás egyáltalán nincs. Persze ők a koncerteken vagy a fejhallgatókkal úgy károsítják magukat, ahogy akarják, erre nem nagyon lehet hatni. Ám jelenleg a gyerekek hallásvédelmét sem szabályozza semmi Magyarországon. Pedig túl hangosak a mozik, a koncertek, az egyéb zenés rendezvények.”
A probléma súlyos, ugyanis visszafordíthatatlan hallásromlással fenyegetik a gyerekeket a különböző szabadidős rendezvények, illetve a nagy hangerejű zene rendszeres hallgatása a személyes zenelejátszókon. A WHO előrejelzése szerint 2030 után a halláskárosodás lesz az egyik leggyakoribb fogyatékosság a világon.
| Egy becslés szerint a zajterhelésnek kitett fiatalok száma az 1980-as évek óta megháromszorozódott, a fiatal népesség kb. 19 százalékát érinti. A WHO szerint a közép- és magas jövedelmű országokban élő 12–35 évesek fele van kitéve nem biztonságos hangszintnek a hordozható zenelejátszók (pl. mobiltelefonok) használata miatt, és 40 százaléka a káros hanghatásnak például zenés szórakozóhelyeken, szabadtéri rendezvényeken, mozikban, színházakban, sportcsarnokokban. A hangterhelés negatív hatással van az olvasásra, a tanulásra, a memóriára és az iskolai eredményességre is. Ami a zaj emberi szervezetre gyakorolt hatását illeti: 30 dB-től pszichés problémák, 65 dB-től vegetatív problémák jelentkeznek. 90 dB-től már károsodnak a hallószervek. A 130 dB fizikai fájdalmat okoz. 160 dB esetében átszakad a dobhártya. A 175 dB feletti zaj nem élhető túl. Az éjszakai klubokban, diszkókban és bárokban az átlagos hangerő 104–112 dB között mozoghat; a popkoncerteken a zajszint ennél is magasabb: 125–135 dB is lehet. A sportesemények zajszintje 80–117 dB között változik. A csörgők, játék telefonok és zenés játékok hangja elérheti a 110 decibelt. A fegyverhangokat kibocsátó játékok akár 150 dB hangerőt is kibocsátanak, egy méterre a zajforrástól. |
Sokat hallani arról, hogy mire felnőnek, a gyerekeink szeme mennyire elromolhat a sok képernyőhasználattól, de a halláskárosodásról sokkal kevesebb szó esik.
Pedig a zajártalom okozta halláskárosodás egy életen át kíséri az embert, sem gyógyszerrel, sem műtéti úton nem gyógyítható, legfeljebb részlegesen kompenzálható hallókészülék segítségével.
„Az biztos, hogy a szemüveggyártók és a hallókészülékek gyártóira aranykor vár” – mondja keserűen nevetve Hacki Tamás.
Ők mindenesetre egy tudományos együttműködés keretében – amelyben részt vesz az MTA Akusztikai Osztályközi Állandó Bizottsága (MTA AOÁB), az Optikai Akusztikai Film- és Színháztechnikai Tudományos Egyesület (OPAKFI), a Semmelweis Egyetem Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinikája, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Magyar Egyesület (NGYSZME) és a Műszaki Egyetem is – kidolgoztak egy törvénytervezetet, amely már a parlament különböző bizottságai előtt van.
„Azt javasoljuk, hogy a gyerekeknek szóló rendezvényeket kategorizáljuk be a zajártalmi kockázatuk alapján, és ezt különböző színekkel jelenítsük meg. A kategóriákat a hangerő mértéke és az adott esemény időtartama (mert ez is nagyon fontos a halláskárosodásban) szerint állítottuk össze. Az egyes ajánlott kategóriahatárok az életkor függvényében is változhatnak, a kisebb gyerekeknél ugyanis fokozottan kell vigyázni a hallószervekre. Bizonyos fokig hozzászólnánk a fejhallgatók használatához is, de ott a gyártó elvileg kötelezve van arra, hogy bizonyos hangerőnél többet ne adjanak ki a termékei. Persze a legtöbbnél nincs időlimit, pedig az is fontos lenne, hiszen, ha egy gyerek nem is a leghangosabban, de egész nap hallgat zenét, az ugyanolyan veszélyes.”
Azt nem tudjuk, milyen színű kategóriába tartozna egy Hacki Tamás-koncert, de ilyenek ma már nem nagyon vannak. Az utolsó nagy koncertfellépése a zenekarral 2014-ben volt. Mint mondja, akkoriban szó volt róla, hogy akár lehetne több is, de ez a műfaj akkor nem izgatta már a koncertszervezőket, az ő ismertsége is elkopott, „kikerültünk a látókörükből”.
Wolf Péter zeneszerző-zongorista barátjával, akivel már 1969-től együtt dolgoznak, időnként az Óbudai Társaskörben tartanak zenés beszélgetéseket, ezen azért picit szokott fütyülni is. Sőt, a tavalyi akadémiai székfoglaló beszéde sem csak a szigorú tudományos kérdéseket, hanem „a zenét is érintette. Kifejezetten kérték, hogy a székfoglalómba valahogy csempésszem be a füttyöt. Amikor a foniátria hangképzési eredményeiről beszéltem, szót tudtam ejteni – mint különleges hangképzésről – a füttyhangról is. A beszéd végén pedig, ha nem is kezdtem el fütyülni, de felvételről bejátszottam 2008-ból, a Müncheni Szimfonikusokkal közös koncertem részletét”.
